Rád gondolok! - Úgy indázlak közül
gondolattal, mint vadszőlő a fát:
nagy levelek, s a szem semmit se lát
a zöldön túl, amely a törzsre ül.
De értsd meg, pálmám: vágyam nem hevül
gondolatért - a szebb valót magát
kívánom: Téged! Jössze-, jössze-hát
hozzám, de tüstént?! Mezítelenül
álljon derekad, s minden ágadat
zúgasd, erős fa, s lombos köteled
szaggasd el s dobd a földre, mert e vad
örömben: - látlak, hallak s új leget
kortyol tüdőm friss árnyékod alatt! -
nem gondolok Rád - itt vagyok veled
A tücsök cirregve fölneszel.
Testem hűs álmokat iszik.
Apró csillagos éjtündérek
a szívemet hozzád viszik.
Parányi szekérre fektetik,
pihék, mohák közé, puhán,
befödik zsenge nefelejccsel
s lehelnek rá éjfél után.
Húzzák lassú, nyüzsgő menetben
- szemükben harmat, áhitat -
csigák s iszonyú nagy füvek közt,
a sárga holdvilág alatt.
Én szeretlek téged
Tiszta szívből igazán
Imádkoztam érted
sok-sok éjszakán.
Elfogadtam azt is
,hogy te nem szeretsz
De most már vége
Végleg elmegyek.
Csak annyit kérek
Őrizd meg az emlékem
Ne utálj még ha fáj
Szépen gondolj rám.
Ne kérdezd az élettől
Miért tettem ezt?
Fogad el kérlek
A szomorú végzetet.
Felnövők lassan
Már nem vagyok gyerek
Most ne sírjunk egymásért
Mert már nem lehet.
Elmegyek mert ez kell
De itt hagyom emlékem
Bevallom rossz lesz nélküled
Kimondom hát Isten veled.
Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl derengő csillagok.
Én nem tudom mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
mint napsugár, ha villan a tetőn,
holott borongón már az este jön.
Én nem tudom mi ez, de érezem,
hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat.
Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen
Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!
A szerelem fáj,
Mint egy letépett sebtapasz.
Csak ez esetben más,
Ez vissza nem ragad.
A szív hogyha eltörik,
Könnyen nem gyógyul be.
Ez nem kínai gyártmány,
És nincsen elődje.
Ha szívedet más visszateszi,
Az hogy nem kellesz már neki.
De ha te most cserben hagyod,
Szívedet már elhánytatod.
Valahol messze a végtelenben,
egy csillag ragyog fenn az égen.
Fénye rám vetődik, s hívogat engem
lelkemben felmerül egy gondolat,
hiányzol nekem.
Valahol messze a végtelenben, álmaimban látlak téged,
az álom kék fellegében, mikor alszanak a fények
látom mosolyod, érzem ölelő két karod,
oly szép ott a napsütés,
mikor ott vagy velem, te messzi fény.
Pihen a szél a válladon,
eső csorog le arcodon.
Egy ölelés újra és újra,
rád nevet a Nap.
Egy ölelés újra és újra,
egy csók a szádon,
szívedben meg remegsz.
Eső csorog le arcodon,
pihen a szél a válladon.
Ölembe hajtanád fejed le,
ne higgye senki, senki sem,
a szerelem több mint érzelem.
Mert kell az ölelés,
kell a jó szó a napfénye,
kell neked és nekem,
a csókok mézédes íze.
Az ezerarcú Nap,
mikor letérdel eléd,
Fáradt válladon
megpihen a szél.
Lelkedben száz dallam,
szívedben daldobban,
Százszorszép ez a nap,
s beragyog boldogan!
Láttalak a multkor,
Mosolyogva néztél,
Éppen úgy, mint akkor,
Mikor megigéztél.
Vérpiros ajkaid
Mosolyogni kezdtek;
Olyan bájos voltál,
Mint mikor azt sugtad:
Édesem, szeretlek!
Láttalak a multkor,
Mosolyogva néztél,
Gyönyörű vagy most is,
De meg nem igéztél.
Vérpiros ajkaid
Mosolyogni kezdtek;
Olyan bájos voltál,
Mint mikor hazudtad
Ezt a szót: Szeretlek!